Elég gyakran vásárolok az eBay-ről, meg innen-onnan az internetről, ennek ellenére ráfutottam egy hülye hibára, aminek következtében lehetőségem nyílt megtekinteni a Magyar Posta logisztikai központját, meg a hozzá tartozó 14. számú Vámhivatalt. Többet nem szeretném.
 
Történt ugyanis, hogy csomagot rendeltem Angliából, dörzsöltem is a tenyerem, milyen jó vásárt csináltam. Csakhogy a termék nem a szigetországból érkezett, hanem Indiából (angol e-boltoknál ez simán előfordul, csak én nem kérdeztem rá) és mint ilyen, rögtön vámköteles termékké lett.
 
Az egy dolog, hogy nem érkezett meg a csomag időben, de még értesítést sem kaptam róla, hogy hol dekkol az áru. Néhány telefonnal később végül kiderítettem, hogy bizony a vámraktárban van és hogy tényleg küldtek róla értesítőt, már két hete meg kellett volna kapnom. Én nem kaptam, de tény, hogy nálunk a postás hetente körülbelül kétszer jár, teljesen kaotikusan, az ajánlott levelekről például vagy nem kapok értesítőt, vagy simán bedobja őket a postaládába. A kedves kollégát innen is csókoltatom, de ez egy más történet.
 
Szóval beballagtam az Orczy térre, hogy megszerezzem a csomagomat. Zárás előtt tíz perccel érkeztem, még örültem is, hogy nem kell sorba állnom. Arra azonban nem számítottam, hogy egy sima kis csomag vámolása ennyire macerás is lehet. (Pedig készültem, még a pakett raktári számát is elárulta nekem egy hölgy a telefonba, hogy ne kelljen annyit keresgélni.) Az első ablaknál kaptam néhány papírt (becsekkolás), azokkal átvándoroltam a vámtiszthez, aki kiszámolta nekem, mennyi is az annyi (vámügyintézés). Újabb papírok. Vissza az előző szobába egy másik hölgyhöz, aki a maréknyi papíromat láttamozta (ellenőrzés) elvette, lecserélte más papírokra, majd átküldött egy negyedik munkatárshoz, akinél végre kifizethettem a vámot, meg az ügyintézés költségeit és végre megkaptam a csomagomat (fizetés, kiadás), egyben büszke tulajdonosa lettem egy rakás átvételi elismervénynek és számlának.
 
Az egész procedúra körülbelül negyed órát vett igénybe úgy, hogy senki nem állt előttem és egy percet nem kellett várakoznom sehol. Mindenki tette a dolgát és így is negyed óra kellett egy aprócska csomag ügyintézésére. Úgy éreztem magam, mint aki egy rossz utópiába csöppent, mintha visszamentem volna húsz évet az időben, ahol a hatékonyság ismeretlen fogalom volt, a lényeg, ha papíron egy csomó embert foglalkoztasson a cég. A végső döbbenet azonban csak ezután jött: kaptam egy cetlit a nevemmel, meg hogy 1 csomagot kivihetek. Adjam le a portán. Amikor a portás meglátta, nevetve kérdezte, hogy akkor most félcédulás lettem? Üzenem: nem csak én, de mi mind, akik hagyják, hogy ilyen formában működhessen egy állami cég.

További szivatós történeteket várunk a blog@penzcentrum.hu e-mail címre.